Menu

Magyarországi horvátok irodalma 1945-től napjainkig

Egy nemzeti kisebbség kulturális élete általában közvetlenül függ az adott ország politikai berendezkedésétől és a mindenkori hatalom kisebbségi politikájától. Ennek megfelelően a magyarországi horvátok irodalma nemigen tudott teljességgel kibontakozni mert közvetlenül függött az éppen aktuális politikai körülményektől. Az anyaországgal, az anyanemzettel, s így a horvát irodalommal való kapcsolat, nem csak rendszertelen volt, de nem egyszer hosszabb-rövidebb időszakra meg is szakadt. Szervezett irodalmi élet hiányában (irodalmi folyóirat, kritika, kiadói tevékenység, olvasóközönség stb.) a magyarországi horvát író csak önmagára és a már létező hagyományokra támaszkodhatott. Ilyen körülmények között a magyarországi horvát író az anyanyelv és a nemzeti tudat megőrzését tekinti fő feladatának. Ennek érdekében a hagyományokra támaszkodik, idegenkedik az új megoldásoktól, népét vezetni, oktatni próbálja. Ha azonban áttekintjük az 1945-től napjainkig eltelt időszakot a magyarországi horvátok irodalma fokozatosan szabadul meg önként vállalt feladataitól, öntudatosabbá válik és napjainkra „teljesértékű” irodalommá nőtte ki magát.

Egy-egy nemzet irodalomtörténetét általában irodalmi irányzatokra, irodalmi korszakokra osztjuk. A magyarországi horvátok irodalmát illetően ez a módszer azonban kevés eredménnyel kecsegtet ugyanis itt általában más hatásokkal kell számolnunk mint például a magyar, cseh vagy lengyel irodalomban. Ha az egyes korszakok kezdetét és végét mégis irodalmi tényekhez szeretnénk kötni, akkor olyan eseményeket kell figyelembe vennünk amelyek különös jelentőséggel bírnak a magyarországi horvátok irodalmában. Ilyen eseménynek számítanak az U kolo (Kólóba) és a Gdje nastaje glas? (Hol veszik ell a hang?) című antológiák megjelenése.  

1945-1969

Magyarország területén még harcok folytak, amikor 1945. február 2-án Mohácson megalakult a Bácskai-baranyai Kulturális Egyesület amely még azon a nyáron csatlakozott a Szlávok Antifasiszta Frontjához. A szervezet hetilapot jelentetett meg Sloboda (Szabadság) címen. Az 1946. május 19-én Baján megrendezett I. Délszláv Kongresszuson megalakult a Délszlávok Antifasiszta Frontja majd valamivel több mint egy évvel később 1947. október 5-én Bácsalmáson a szervezet nevet változtatott és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségéhez (MDDSZ) néven egészen 1990-ig szervezeti keretet biztosított a magyarországi horvátok (szerbek és szlovének) számára. A Szövetség Naše novine (A Mi Újságunk) később Narodne novine (Népújság) címen hetilapot, Naš kalendar (A Mi Kalendáriumunk) később a Narodni kalendar (Népi Kalendárium) címen pedig évkönyvet jelentetett meg. Műveiket a magyarországi horvát írók e két kiadványban publikálhatták. Mindebből látszik, hogy közvetlen a II. világháború után a horvát kisebbség hozzálátott saját kulturális és politikai életének megszervezéséhez. Egészen 1948-ig, amikor a Tájékoztató iroda meghozta jugoszlávellenes határozatait, a politikai körülmények viszonylag kedveztek a kisebbségeknek így az említett újságok hasábjain megjelentek az első irodalmi alkotások is. A lendület azonban 1948. után alábbhagyott ugyanis a Tájékoztató iroda határozatai után nem volt könnyű horvát kisebbséginek lenni Magyarországon. Elég volt valamelyik horvát rádióadót hallgatni ahhoz, hogy valaki bíróság elé kerüljön és kényszermunkára ítéljék.      Irodalomról, irodalmi életről ilyen körülmények között alig beszélhetünk. Pár verstől eltekintve más irodalmi alkotással nem is találkozhatunk. Nagy részük csupán versformában öntött politikai üzenet, az aktuális propaganda céljait szolgálta. Talán egyedül Roza Vidaković alkotott maradandód, aki az 50es évektől sajnos nem jelentkezett új versekkel, de mint az jóval később kiderült, nem hagyott fel a költészettel. Posztumusz kötete 1986-ban jelent meg Iz dubine (A mélyből) címmel.

A Bácskában és Baranyában az 50-es évekig elég jelentős volt az amatőr színjátszás. A színjátszó csoportok repertoárjait elsősorban Ivan Petreš és Antun Karagić művei, valamint népszerű magyar színdarabok fordításai képezték.

Az 50-es évek vége felé megjelennek azok a költők, akiknek neveivel egészen a mai napig találkozhatunk (Mate Šinković, Мarko Dekić, Marija Vargaj, Stipan Blažetin, Katica Varga, Katica Kovač). A versek témái egészen a 60-as évek közepéig a különböző állami ünnepek, évszakok, az iskolai és az úttörő élet, a szocializmus építése stb. Egyéni, intim hangulatukkal csupán a szerelmes versek jelentenek új színfoltot. Az időszak végefelé, különösen Josip Gujas Dzuretin költészetével a magyarországi horvátok irodalmában megjelenik a szabadvers. Ezzel egyidőben az addig nagyrészt ideológiailag és társadalmilag elkötelezett (a szerelmes versektől eltekintve) költészet mellett megjelenik a szubjektív líra is, ahol a lírai én már nem a közösség nevében fog megszólalni, hanem saját helyét keresi a közösségben, a világban. A kiadási lehetőségekről eleget mond a tény, hogy 1969-ig egyetlen magyarországi horvát író könyve sem jelent meg.  

1969-1984

Sztálin halál után (1953) a magyar-jugoszláv kapcsolatokat lassú, de folyamatos normalizálódás jellemzi. Ennek eredményeként a 60-as évek második felétől a magyarországi horvátok (délszlávok) újra kiépíthették közvetlen kapcsolataikat anyaországukkal (Jugoszlávi-Horvátország).

1969-ben megjelent az U kolo című antológia. Mai távlatból ez történelmi pillanat ugyanis a magyarországi horvát irodalom évtizedek utáni első könyvéről van szó! Az antológia megjelenése új időszak kezdetét jelzi. A könyvben tíz szerző szerepel (Stipan Blažetin, Marko Dekić, Branko Filaković, Ljubinko Galić, Josip Gujaš Džuretin, Katica Kovač, Mate Šinković, Angela Šokac, Katica Varga, Marija Vargaj), köztük egy (Ljubinko Galić) szerb nemzetiségű. Az antológia betekintést nyújt a magyarországi költészetébe (irodalmába). A könyv jól tükrözi az előző időszak költészetéről mondottakat ugyanakkor már jelen vannak a második időszak sajátosságai is. Az antológiában szereplő költők közül Mate Šinkovićnak, Marko Dekićnek, Stipan Blažetinnek és Josip Gujaš Džuretinnek még ebben az időszakban önálló verseskötet jelenik meg.

Josip Gujaš Džuretin Povratak u Podravinu (Hazatérés a Dráva mentére) című verseskötete az 1945 utáni magyarországi horvát irodalom első önálló kötete. Gujaš költészete szakít a romantikus szabványokkal, öntudatosan vállalja a költészetet, nyelvezete és stílusa egyéni. Kerüli az egyértelmű ideológiai kötődéseket, a modern ember problémái és létkérdései foglalkoztatják, amit talán fokozott a tudat, hogy gyógyíthatatlan beteg. Gujaš nem a közösség, a magyarországi horvátság nevében emeli fel hangját, verseivel nem oktatni vagy okítani akar, nem kész igazságokat szeretne közvetíteni, hanem keresi helyét a világban, szűkebb környezetében és a magyarországi horvátok között is. Emellett mindig tudatában van annak is, hogy kisebbségi költőként olyan feladatokkal is foglalkoznia kell, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az irodalomhoz. Gujaš költészete a 70-es évek vége felé megjelenő fiatal generáció előhírnöke.

Ebben az időszakban jelenik meg Marko Dekić Duga nad zavičajem (Szivárvány szülőföldem felett) verseskötete; Stipan Blažetin, Marko Dekić és Ljubinko Galić közös gyermekvers kötete Sunčana polja (Napsütötte mezők); valamint Stipan Blažetin Srce na dlanu (Nyitott szívvel) és Mate Šinković Na našoj Gori (A Gorán) című verseskötetei. A kötetek válogatások a szerzők addigi műveiből, ezért magukon viselik azokat a jegyeket, amelyek meghatározták 1945-től a magyarországi horvátok irodalmát. Az U kolo antológia megjelenése után Katica Kovac, Angela Sokac és Katica Varga neveivel több éven át találkozunk a magyarországi horvátok irodalmi életében (ha a Narodne novine pár oldalát annak nevezhetjük), de a 70-es évek közepétől már nem jelentkeznek új versekkel. Kis túlzással azt is mondhatnánk, átadták helyüket Anica Kutvelđinek és Katica Sendreinek. A nagyrészt szerelmes verseket író öt költőnő másik közös jellemzője, hogy sajnos egyiküknek sem sikerült verseskötetet megjelentetnie. Hasonló költői szerep jutott Marija Vargajnak is, azzal a különbséggel, hogy habár új verseket nem jelentetett meg, de az írással nem hagyott fel. Versei a 80-as évek végén megjelentek a Narodne novine majd a Hrvatski glasnik hasábjain. A Plime i oseke (Dagályok és apályok) kötet versei tartalmilag és formailag is a 70-es éveket tükrözik. Kivételt képeznek a horvátországi honvédő háborút és annak következményeit megéneklő költemények.

A Narodne novinéban a 80-as évektől megint találkozhatunk Branko Filaković prózaverseivel, aki szintén évtizedekig hallgatott. Műveiből Zatajiti korijene tuge i duge (Eltitkolt gyökerek, bánatok és szivárványok) címmel jelent meg posztumusz válogatás. Prózaversek mellett a kötetbe naplórészletek, újságcikkek, interjúk, feljegyzések stb. is bekerültek így a könyv kicsit heterogénre sikerült. Prózaversekkel Đuro Franković is próbálkozott, de hamar áttért a szabadversekre, 1975 után pedig csak elvétve találkozhatunk költeményeivel.

Ezekben az években a magyarországi horvátok irodalmában megjelenik az elbeszélő próza is. Mijo Karagić Sudbina (Sors) című első elbeszélése 1974-ben jelent meg a Narodne novineban. Következő elbeszélése három évvel  később, 1977-ben látott napvilágot Prvo polivanje (Az első locsolkodás) címmel. Témáit ugyan Karagić a magyarországi horvát értelmiség mindennapi életéből meríti, azonban hagyományos realisztikus elbeszélésformáival, pedagógiai irányultságával, okítani akarásával kétségtelenül a bunyevác-horvát elbeszélő próza hagyományait folytatja. Stipan Blažetin a másik magyarországi horvát író aki prózai műfajjal próbálkozott ebben az időszakban. A Bodoljaši (Bodoljaiak) gyermekregénye folytatásokban a Narodne novine gyermekrovatában jelent meg. Akárcsak Karagić, Blažetin is a realisztikus elbeszélésformákat részesíti előnyben. A regény az író szülőfalujában kalauzolja el az olvasót és két gyerekcsapat csatározásairól, rivalizálásáról szól. Ezt a magyar és a horvát gyermekirodalomban is gyakran előforduló motívumot önéletrajzi elemekkel vegyítve (Pl.: Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk vagy Mato Lovrak gyermekregényei) Blažetinnek sikerült egyszerűen és őszintén elmesélnie. Mindezt csak erősíti, hogy a párbeszédeket helyi nyelvjárással fűszerezi.

A jobb kiadási lehetőségek hamarosan éreztették kedvező hatásukat és az irodalmi életmegpezsdült. A már említett szerzők mellett a 70-es években új nevek is megjelennek a magyarországi horvátok irodalmában akik a 80-as években, többek között a Narodne novine „Zbornik i album naše poezije“ (Költészetünk albuma) című rovatának köszönhetően, igazán előtérbe kerülnek. A rovat elsősorban a felnövekvő fiatal költőnemzedéknek próbált helyet biztosítani amely erőteljesebben majd a Gde nestaje glas? című antológiában jelentkezik, de nem zárkózott el a már „elismert” könyvet is megjelentetett íróktól sem. Éppen az itt megjelent versek bizonyítják mennyire közeledik az U kolo antológiával fémjelzett költők poétikája a fiatalabb költői generáció elképzeléseihez. A 80-as évektől szinte csak szabadversekkel találkozunk, a versek nyelvezete szabadabbá válik, eltűnnek vagy csak elvétve jelennek meg a rímek, a költők egyre inkább befelé fordulnak, a lírai én egyre bizonytalanabb, egyre több a kérdés amelyekre már nem találnak megnyugtató választ.

Sajnos az irodalmi kritika nem tudott lépést tartani az egyre gazdagodó magyarországi horvát irodalommal, pedig kritika nélkül nem beszélhetünk kiteljesedett irodalmi életről. A kritika első hírnökeként Josip Gujaš Džuretin Nekoliko reći o našem književnom delovanju i o našim književnim i kulturnim potrebama (Néhány szó irodalmi tevékenységünkről, irodalmi és kulturális szükségleteinkről) című írását kell említenünk. Az írás voltaképpen Gujas nézeteit tükrözi, de egyfajta programnak is tekinthető. Véleménye szerint a magyarországi horvátok irodalma csak akkor fejlődhet tovább ha a kortárs irodalmak felé fordul, ha vállalja az esztétikai megmérettetést is. A magyarországi horvátok irodalma csak ily módon képes közeledni a kortárs magyar, horvát (’jugoszláv’) vagy akár európai irodalomhoz. 1980. végén és 1981. elején a Narodne novine hasábjain sor került az első – és a mai napig egyetlen- irodalmi polémiára amit egyfelöl a konzervatív nézetek, másfelől pedig a fiatalok modernebb felfogása robbantott ki. A vitát dr. Ljubomir Tomić indította el a Pjesnici i poezija (A költők és a költészet) című írásával ahol a fiatalbb generáció költészetét erősen bírálta. Petar Milošević kelt a fiatalabbak védelmére és ma elmondhatjuk, hogy nagyrészt igaza volt, amikor többek között a költészet (művészet) autonómiáját védte a társadalmi elkötelezettséggel szemben. Meg kell azonban jegyezni, hogy Tomić kritikus szavai nem mindenben tévesztettek célt, észrevételei különösen a költői kifejezőeszközök használatával kapcsolatban helytállóak. Rámutatott, hogy az új költői nemzedék sokszor felelőtlenül viselkedik a nyelvvel szemben, kevés figyelmet fordít annak helyességére, stilisztikai kimunkálására. Talán érdemes megjegyezni, hogy a vitában érintett költők közül senki sem szólalt meg nyilvánosan, senki sem vett részt a polémiában.

Az előző időszakhoz képest megpezsdült az irodalmi élet, ami nagyrészt a jobb kiadói lehetőségeknek köszönhető. Egyértelművé vált, hogy irodalmi folyóirat nélkül nemigen fejlődhet tovább a magyarországi horvátok irodalma. Mivel irodalmi folyóirat megjelentetésére nem volt lehetőség a Narodne novine 1982- ben kulturális, irodalmi és művészeti mellékletet indított el Neven címmel, azzal a céllal, hogy ezt a hiányosságot pótolja.

1984 -

Az időszak kezdetét, akárcsak az előzőét, egy költői antológia megjelenéséhez kötöttük. A Gde nestaje glas ? (Hol veszik el a hang?) antológiában tíz költő verseit találhatjuk, közülük hatan horvátok: Anka Bunjevac, Ladislav Gujaš, Tomislav Krekić, Vinko Marjanović, Đuso Šimara Pužarov, Jolanka Tišler. Eddig hárman jelentettek meg önálló verseskötetet: Jolanka Tišler: V modrini neba (Az ég kékjében); Đuso Šimara Pužarov: Stojim pred vama (Előttetek állok); i Djeci a ne samo… (Nem vsak gyerekeknek); Ladislav Gujaš: Dodir vremena (Az idő érintése). Az új költői nemzedék megjelenésével a magyarországi horvátok irodalma kinőtte a gyerekcipőt, megszabadult a társadalmi szerepvállalás terhétől, többé nem „csak” oktatni, felvilágosítani akar, hanem mindenekelőtt művészet szeretne lenni. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a lassan öntudatra ébredő magyarországi horvát irodalmat ezek után majd a modern irodalmi irányzatok és technikák jellemzik. Ezután sem keletkeznek majd ironikus hangvételű művek, nincs önirónia, nem találkozunk műfajparódiákkal, nem beszélhetünk intertextualitásról, vagy ha mégis, akkor az általában nem tudatos tevékenység eredménye. Ahhoz, hogy ezeket a tulajdonságokat fellelhessük a magyarországi horvátok irodalmában megfelelő színvonalú irodalmi életre és kiépített, felkészült olvasóközönségre is szükség van. Mivel a magyarországi horvát olvasóközönség nagyrészt romantikus, hagyományos, a társadalmi szerepvállalást előtérbe helyező irodalmi műveken alakult ki, egyszerűen ’nem engedélyez’ olyan mértékű költői szabadságot, mint azt a nemzeti irodalmaknál megszoktuk. Ilyen körülmények között a szabadvers megjelenése s vele együtt a rímek eltűnése, az írásjelek nélküli verselés kisebbfajta forradalomnak számít.

A 80-as évek közepétől a magyarországi horvát írók legtöbbje horvát irodalmi nyelven ír, de közülük többen is a nyelvjáráson való verselést választották. Mate Šinković után 1988-ban végre megjelent Ljudevit Škrapić nyugat- magyarországi költő nyelvjáráson írt Droptine (Apróságok) című kötete. Habár Škrapić1938-ban született, viszonylag későn, csak a 80-as évektől jelennek meg versei a magyarországi horvát sajtóban. Šinkovićhoz hasonlóan  Škrapić is folytatta a nyugat- magyarországi horvát irodalmi hagyományokat. Saját bevallása szerint azért ír, hogy megőrizze szülőfaluja nyelvjárását. Legújabb kötete Obračun (Számadás) címmel is ebben a szellemben íródott. Matilda Bölcs verseit is a 80-as években ismerhette meg az olvasóközönség, de a hagyományokhoz kötődő Škrapić-tyal ellentétben költészete a kortárs horvát és magyar irodalom jellemzőit viseli magán. Jantarska ciesta (Borostyánkő út) című kötete a mai magyarországi horvát irodalom egyik gyöngyszeme. Jolanka Tišler a Mura– menti horvátok kaj- nyelvjárásán szólalt meg. V modrini nebe (Az ég kékjében) című kötetével bebizonyította, hogy ezen a nyelvjáráson is lehet maradandót alkotni.

A fiatalabbak mellett az idősebb nemzedék is aktív. Megjelenik Marjo Dekić Tišine i ljubavi (Suttogások és szerelmek) című verseskötete, gyermekverseit pedig Stopama djetinjstva (A gyermekkor nyomában) címmel gyűjtött egybe. Legújabb kötetével S bačvanske ravnice (A bácskai mezőkről) Dekić az egyetlen magyarországi horvát író akinek eddig négy könyve jelent meg.

A Narodne novine hasábjai után Stipan Blažetin már említett gyermekregénye (Bodoljaši) könyv formájában is megjelent. A magyarországi horvátok 1945 utáni irodalmának ez idáig egyetlen regénye mellett Tralala, tralala, popjevala svirala (Tralala, tralala, megszólalt a furulya…) címen Blažetin gyermekverseit és rádiójátékait is összegyűjtötte. Dekić és Blažetin gyermekverseivel, a Bodoljaši regénnyel és Marga Šarac Svet oko mene (A világ körülöttem) című gyermeknovelláival a magyarországi horvát gyermekirodalom immár nem „melléktermék” csupán, a szerzők teljes komolysággal fordulnak a legfiatalabb olvasóközönséghez is. Noha Marag Sarac elbeszélései sokszor csak az egyes nevelési célok puszta illusztrációi, nemegyszer élethű, a gyerek világához közel álló szereplőkkel és szituációkkal találkozhatunk műveiben. Különösen a gyermekverseket illetően tapasztalhatunk viszonylag nagy előrelépést. Igaz, a költők sokszor még mindig csupán nevelni akarnak, de verseikben egyre nagyobb szerepet kap a játék, szabadra engedik fantáziájukat. Lassan megjelennek a szójátékok és a nonszensz, ami a kortárs gyermekirodalom egyik jellemzője.

Mind a mai napig az egyetlen igazi elbeszélő Mijo Karagoć, aki Slobodni putovi (Szabad utak) című kötetében nagyrészt a Narodne novineban és a Narodni kalendarban már megjelent elbeszéléseit gyűjtötte össze. Elbeszéléseivel Karagić a bunyevác – horvát elbeszélő technikáját. Elbeszéléseinek alapját általában szerelmi történet képezi, amely azonban sokszor csak arra szolgál, hogy a szerző felvázolja milyen problémákkal találja szembe magát a magyarországi horvát értelmiség.

A magyarországi horvátok költészete a romantika, a hagyományok és az aktív költői szerepvállalás jegyében indult. Ez nagyrészt igaz az elbeszélő prózára is, azzal a különbséggel, hogy itt a realista elbeszélés lesz az a modell, amit Stipan Blažetin és Mijo Karagić is követni fog. Az elbeszélő prózának is végig kell járnia azt az utat, amit a költészet már nagyrészt megtett a társadalmi elkötelezettségtől az irodalmi öntudatosodásig. Ennek fényében kell beszélnünk Zoltán Gátai versus GRAIĆ című könyvecskéjéről is. Gátai prózáját műfajilag szinte lehetetlen meghatározni, egyfajta posztmodern prózáról beszélhetünk, amelyben a szerző különféle narratív technikákat próbál ki és rengeteg meglepetést tartogat az olvasó számára. A mű elolvasásához például egy sakkjátszmát is végig kell játszani, meg kell hallgatnia Gershwin Rapsody in blue- ját stb. Gátai prózája teljesen eltér a magyarországi horvátok irodalmi hagyományaitól és valóban a kortárs horvát, magyar vagy akár európai irodalom felé próbál közeledni.

Az 50-es évektől a magyarországi horvát írók tevékenységét az is jellemzi, hogy szinte megállás nélkül keresték az utat a magyar olvasóközönséghez. Komolyabb lépést azonban egészen a 80-as évekig nem tettek. 1988- ban jelent meg a Másszóval című antológia. Az antológiában a fiatal nemzedékhez tartozó kilenc horvát költő is helyet kapott, így az a magyar olvasó számára is betekintést nyújt a magyarországi horvátok kortárs költészetébe. Meg kell azonban jegyezni, hogy az idősebb generáció nincs képviselve a kötetben.

Đuro Pavić Dosta / Elég című kötete már a megváltozott társadalmi körülményeket is tükrözi. A magyarországi horvátok irodalmában ez az első olyan könyv, amely szponzorok segítségével valósult meg. A kötet nem teljesen kétnyelvű, ugyanis pár vers nincs lefordítva magyarra. Pavić az 1971 és 1989 között írt verseit és horvát műfordításait gyűjtötte össze. Ironikus hangvételű, sokszor játszadozó, viccelődő versei új színfoltot hoztak a magyarországi horvátok irodalmába.

A magyarországi horvátok irodalmának első teljességgel kétnyelvű könyve Josip Gujaš Džuretin Iverje / Forgácsok című kötete melyben 21 versét olvashatjuk horvátul és magyarul Đuso Šimara Pužarov válogatásában és fordításában. A könyv a költő halálának 15. évfordulója alkalmából jelent meg. Ladislav Gujaš Dodir vremena / Az idő érintése, ami egy ma élő magyarországi horvát költő első teljesen kétnyelvű kötete. Meg kell jegyeznünk, hogy sem a magyar olvasóközönség, de a kritika sem reagált ezekre a próbálkozásokra. Krhotine (Szilánkok) című verseivel bemutatkozott Stjepan Blažetin is. Ladislav Gujaš és Stjepan Blažetin verseiben már nincs közvetlen társadalmi szerepvállalás, nem a közösség nevében szólalnak meg, hanem saját helyüket és szerepüket keresik a világban.

A 80-as évek végén újjáéledni látszik a magyarországi horvátok drámairodalma is. A Glas irodalmi folyóirat első számában megjelent Stipan Blažetin Bila jednom ljubav jedna (Volt egyszer egy szerelem) című egyfelvonásosa, majd a rövidéletű folyóirat utolsó számában Korenje (Gyökerek) című drámája. Mindkét darab amatőr színjátszó csoportok számára íródott. A gyakorlatilag 1992 – től működő Pécsi Horvát Színház talán serkentőleg hat majd a drámairodalomra.

Irodalmi kritikával a magyarországi horvátok irodalmában szinte alig találkozhatunk. Alkalmi könyvbemutató cikkekkel ugyan jelentkezett néhány író, azonban rendszeres kritikai tevékenységről nem beszélhetünk. A magyarországi horvátok ( és szerbek) irodalmát csupán Petar Milošević kísérte figyelemmel nagyobb rendszerességgel. Tanulmányait, kritikáit, cikkeit a Narodne novine, a Neven és a Narodni kalendar közölte. Összegyűjtött írásai 1991 – ben jelentek meg Ogledi i kritike (Tanulmányok és kritikák) címmel. 1990- ben az országban végbemenő demokratikus változások következtében megszűnt létezni a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége és megalakultak a nemzeti szövetségek. Ezzel megszűnt a Narodne novine is, helyét a Magyarországi Horvátok Szövetségének hetilapja a Hrvatski glasnik vette át. Ettől kezdve Petar Milošević kizárólag a magyarországi szerbek irodalmát kíséri figyelemmel. A 90-es évek közepétől Stjepan Blažetin is jelentkezett kritikáival és tanulmányaival.

Végezetül elmondhatjuk, hogy a 80- as évek végétől többé – kevésbé megvoltak a normális irodalmi élethez elengedhetetlenül szükséges feltételek (viszonylag rendszeres kiadói tevékenység, folyóirat, kritika, olvasóközönség). A magyarországi demokratikus változásokkal és a független horvát állam megalakulásával a magyarországi horvát irodalom isúj körülmények között fejlődhet tovább. Az új lehetőségeket próbálja kihasználni a magyarországi horvátok első irodalmi folyóirata a Riječ (Szó) is, amely azt bizonyítja, hogy ennek az irodalomnak van jövője.

Blazsetin István

Kapcsolat


Országos Horvát Önkormányzat
1089 Budapest, Bíró Lajos utca 24.
Telefon: +36-1/ 303-6093; +36-1/ 303-6094;
+36-1/ 219-0827
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Kiemelt partnereink

HRVATSKI GLASNIK

MHTI

 RADIO CROATICA

 HMI

A LAP TETEJÉRE